2012. február 12., vasárnap

Te rendelkezel az életeddel, vagy az életed rendelkezik feletted?

Amikor arról kérdezték a Dalai lámát, hogy mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban, ezt válaszolta:

"Az ember. Feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent, az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy sohasem élt igazán."

Ha ebből a szögből vizsgáljuk az emberiséget, két típus létezik. Akiknek vannak választásaik és akiknek nincsenek.
Van az az ember, aki negatív életet él és képtelen kitörni belőle. Építtetett magának egy várat, ásatott köré egy várárkot, megtöltötte vízzel, krokodilokkal, csak egy dologról megfeledkezett, a felvonóhídról. Így magát hiába védi a támadásoktól, a rá leselkedő rosszakaróktól, saját magának sem biztosít lehetőséget a kitörésre. Nem tud kijutni. A maga várának rabja.
Érthetőbben. Vannak emberek akiknek azért nincsenek lehetőségeik mert azokat nem veszik észre, nem élnek velük, nem mernek élni velük, elnyomják őket, vagy magukat nem tartják annyira hogy higgyenek bennük. Nekik nincs választásuk. Lényegében mindenkinek van választása, de mivel ezek az emberek képtelenek ezzel élni, ezért nevezhetjük úgy is hogy nincs. Azért nincs mert ebben hisznek, ebbe törődnek bele. Megpróbálják elhitetni a környezetükkel, megmagyarázni hogy ők ilyenek, nekik ennyire telik, ezt dobta a gép. Ki kell dolgozzák a belüket és még így sem lesz meg a várt eredmény. Minden a tájékozottságon múlik.
Aki keres megoldásokat, aki akar, de esetleg nem sikerül neki, az akkor is a másik kategória. Nekik vannak választásaik. Mert tesz érte, kutat, és legalább kicsit is reménykedik.
A hiten múlik az egész. És itt nem vallási értelemben gondolok a hitre. Önmagunkban kell hinnünk. Tartanunk kell magunkat valamire hogy elindulhasson valami.
Miért is várunk az élettől bármit el, mikor csak lebegünk a vízen, befogjuk a fülünk, becsukjuk a szemünk? Ha nem vagyunk vevők saját magunkra, akkor hogy hihetnénk bármi másban?
Te tudsz választani? Szegény vagy? Vernek? Drogozol? Leépültél? Depressziós vagy? Nincsenek álmaid? És ha igen? Ha így van? Ha csomó szörnyű vagy rossz dolog is ér téged, miből gondolod hogy nincs választásod? Ha így gondolod, ha tényleg így gondolod, valóban nincs.
De te is tudod hogy ez nem így van. Választhatnál te, csak gyáva vagy. A homokba dugod a fejed. És ez mire jó? Tudom, könnyebb.
Dolgozni kell. Vannak szerencsések, de a többségünknek kell. Törődj bele hogy a lottó ötöst nem fogod hazavinni. Mert az azért gyerekes álom lenne, erre építkezni. De ne a munkának élj, ne fogd fel tragédiának, és ha nem tetszik, tegyél érte hogy jobb állásod legyen. Ne másra várj, ne mástól várj csodát, feloldozást, buzdítást, igazolást. Legyél önálló és hozz döntéseket.
Könnyen beszélek? Nem ilyen egyszerű? A körülmények nem engedik? Nem veszed észre hogy minden csak blabla...?!

Nem szeretnék baromi könnyelmű lenni, sem világmegváltó. De sajnos ezt látom magam körül. Emberek választásokkal és választások nélkül. Afrikában a legnagyobb nyomorban is megpróbálnak kitörni az emberek, embertelen körülmények között iskolákba járnak, mert kaptak lehetőséget - és éltek vele. Pedig ott nem az a legnagyobb probléma hogy most be van e fizetve a csekk, a maga módján nem is anyagi problémákkal küzdenek, hanem a túlélésért. Az életért. Betegségek, éhség szomjúság, kosz, élhetetlen körülmények, rengeteg fájdalom. Igaz, ez nem Afrika, nem a "mi problémánk", de remélem mindenki észreveszi a különbség hasonlóságát. Választások. Azok az emberek igyekeznek élni velük. Akkor mi, Európaiak, mi Magyarok miért temetjük el magunkat, vagyunk keserűek, és egyet nagyon tudunk, sajnálni magunkat. Azt meg akinek csak kicsit is jobb, még ha közeli barátunk ismerősünk rokonunk, irigyeljük, sajnáljuk tőle és feltesszük a kérdést, miért nem mi?
Ne, ne ezt a kérdést tegyük fel. Adjunk hálát hogy valakinknek jó sora van, és tegyük fel a megfelelő kérdést, ez nekünk hogy sikerülhetne?
Nem élek tévképzetekben. Nem sikerülhet mindenkinek minden, nem lehet mindenkinek jó, de megfelelő hozzáállással sokkal többen lehetnek azok, akiknek bejöhet. Ha csak annyit teszünk hogy kinyitjuk a szemünk és körülnézünk és látunk két utat, döntsük el mi magunk melyiken indulunk el, és ne azon menjünk amit mások mondanak.
Vigyázz az egészségedre, az a legnagyobb kincsed. Ha leépíted magad, tested és/vagy lelked sok jóra nem számíthatsz. Nem könnyű, igaz. De ember, ami nem öl meg, az megerősít! Küzdj!

2012. január 29., vasárnap

Az undorítórózsaszín ruháskosár

Vannak az életben fölösleges dolgok. Olyan tárgyak, amik semmire sem jók, nem szépek, nem jelentőségteljesek és egyáltalán nincs rájuk szükségünk. Nincs ezekkel a tárgyakkal semmi gond, ha van rá pénzünk és van a lakásban hely, akkor miért is ne? Ugyanilyen dolog a negyvenedik női válltáska vagy a harmincadik orsó a horgászfelszereléshez. Általában esztétikailag szerünk beléjük vagy mert annyira hatékonyak. Egy csúcsszuper, gyönyörűen dizájnolt kávéfőző. Nem elég, hogy gyönyörűséges dekorációstárgy a konyhában, még kávét is főz. És nem fordítva. Mert nem azért szeretünk bele, mert kávét tud főzni. Azt mind megcsinálja, nem nagy szám. De EZ a darab különleges. Mert szép és illik hozzánk. Szerelmesek lettünk.
Szerelem a tárgyakkal. Hálás dolog, sőt hálásabb mint egy emberi szerelem. A tárgy /általában/ nem válaszol. Nem kritizál, nincsenek elvárásai, hosszútávon sem módosítják a viselkedésüket, nem szeszélyesek, nem kell velük kompromisszumot kötnünk. Ez egy egyoldalú, de tiszta kapcsolat. És mulandó. Mert a tárgy elromolhat és az ember amúgy sem hűséges a tárgyihoz. Nem hordjuk mindennap ugyanazt a ruhát és nem iszunk ugyanabból a csészéből, nem biztos, hogy otthon isszuk a kávét a csúcsszuper kávéfőzőnkből, a kocsink helyett a tömegközlekedést választjuk és így tovább és így tovább. Ezzel az ég világon nincs semmi probléma. Ez a normális. Mindenkinek mások a határai, mindenkinél egyéni a tárgyai kihasználtsága.
De mégis, van az az érzés, mikor az ember elmegy egy kirakat előtt vagy felnyit egy reklámújságot és szerelembe esik első látásra. Elvakultan gondol arra a bizonyos tárgyra. Nem hagyja nyugodni, meg akarja kaparintani. Szerzési ösztön. Minél reálisabb a kiszemelt dolog beszerezhetősége számunkra, annál inkább veszítjük el az eszünket.
A gyerekekre rászólunk, mikor a játékboltban a századik, ugyanolyan piros kisautót akarják. Van már hasonló, egy csomó otthon. IGEN! Hasonló van, de EZ nincs! Csak ezt az egyet, légyszi, csak ezt az egyet! Most! Kérlek! Annyira szeretném!
És nem. Nem vesszük meg. Racionálisan gondolkodunk, csodásan megindokoljuk és otthagyjuk. Tanítjuk azt a gyermeket a NEM-re. Közben anyuci hazafelé beszalad egy ruhaboltba és vesz magának még egy pólót, meg még egyet, meg még egy farmert is. No igen. Rá nincs aki rászóljon, akkor és ott.
Más az a NEM, mikor az embert a pénztárcája korlátozza, és más a racionális NEM. A racionális NEM végtében is, egy hazugság. Nem állítom, hogy nem szolgál jó célt, meg kell tanulnunk az önkontrollt és a határokat. De valójában ez egy örök küzdelem. Egy természetes emberi ösztön örök elnyomása.
Megláttam azt az undorítórózsaszín ruháskosarat. Volt már ugyan egy szürke, de megvettem. A másikat, a szürkét fejben baromira ügyesen megindokolva leselejteztem. Hisz egy undorítórózsaszín ruháskosár sokkal többet tud mint egy szürke... Nemde?