Vannak az életben fölösleges dolgok. Olyan tárgyak, amik semmire sem jók, nem szépek, nem jelentőségteljesek és egyáltalán nincs rájuk szükségünk. Nincs ezekkel a tárgyakkal semmi gond, ha van rá pénzünk és van a lakásban hely, akkor miért is ne? Ugyanilyen dolog a negyvenedik női válltáska vagy a harmincadik orsó a horgászfelszereléshez. Általában esztétikailag szerünk beléjük vagy mert annyira hatékonyak. Egy csúcsszuper, gyönyörűen dizájnolt kávéfőző. Nem elég, hogy gyönyörűséges dekorációstárgy a konyhában, még kávét is főz. És nem fordítva. Mert nem azért szeretünk bele, mert kávét tud főzni. Azt mind megcsinálja, nem nagy szám. De EZ a darab különleges. Mert szép és illik hozzánk. Szerelmesek lettünk.
Szerelem a tárgyakkal. Hálás dolog, sőt hálásabb mint egy emberi szerelem. A tárgy /általában/ nem válaszol. Nem kritizál, nincsenek elvárásai, hosszútávon sem módosítják a viselkedésüket, nem szeszélyesek, nem kell velük kompromisszumot kötnünk. Ez egy egyoldalú, de tiszta kapcsolat. És mulandó. Mert a tárgy elromolhat és az ember amúgy sem hűséges a tárgyihoz. Nem hordjuk mindennap ugyanazt a ruhát és nem iszunk ugyanabból a csészéből, nem biztos, hogy otthon isszuk a kávét a csúcsszuper kávéfőzőnkből, a kocsink helyett a tömegközlekedést választjuk és így tovább és így tovább. Ezzel az ég világon nincs semmi probléma. Ez a normális. Mindenkinek mások a határai, mindenkinél egyéni a tárgyai kihasználtsága.
De mégis, van az az érzés, mikor az ember elmegy egy kirakat előtt vagy felnyit egy reklámújságot és szerelembe esik első látásra. Elvakultan gondol arra a bizonyos tárgyra. Nem hagyja nyugodni, meg akarja kaparintani. Szerzési ösztön. Minél reálisabb a kiszemelt dolog beszerezhetősége számunkra, annál inkább veszítjük el az eszünket.
A gyerekekre rászólunk, mikor a játékboltban a századik, ugyanolyan piros kisautót akarják. Van már hasonló, egy csomó otthon. IGEN! Hasonló van, de EZ nincs! Csak ezt az egyet, légyszi, csak ezt az egyet! Most! Kérlek! Annyira szeretném!
És nem. Nem vesszük meg. Racionálisan gondolkodunk, csodásan megindokoljuk és otthagyjuk. Tanítjuk azt a gyermeket a NEM-re. Közben anyuci hazafelé beszalad egy ruhaboltba és vesz magának még egy pólót, meg még egyet, meg még egy farmert is. No igen. Rá nincs aki rászóljon, akkor és ott.
Más az a NEM, mikor az embert a pénztárcája korlátozza, és más a racionális NEM. A racionális NEM végtében is, egy hazugság. Nem állítom, hogy nem szolgál jó célt, meg kell tanulnunk az önkontrollt és a határokat. De valójában ez egy örök küzdelem. Egy természetes emberi ösztön örök elnyomása.
Megláttam azt az undorítórózsaszín ruháskosarat. Volt már ugyan egy szürke, de megvettem. A másikat, a szürkét fejben baromira ügyesen megindokolva leselejteztem. Hisz egy undorítórózsaszín ruháskosár sokkal többet tud mint egy szürke... Nemde?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése